KLINIKAI LELKIGONDOZÓI TRÉNING

Hasznos írások (.pdf )

"Ha egy embert megértenek"

Ferenczy Andrea, Fazekas Andrea

"Ha egy embert megértenek, akkor az az ember tartozik valahova." (Rogers) A lelkileg megterheltek közül sokan úgy érzik, hogy senki sem érti meg őket. Senki sem? Esetleg eltakarjuk gyengeségeinket vagy csupán elfeledkezünk lelkünk és mások lelkének gondozásáról?"

I. Klinikai lelkigondozói tréning (KLT)
Lelkigondozás. Sok minden eszünkbe juthat erről a szóról. Gyakran a vallással hozzák kapcsolatba. A lelkigondozó sokszor magával a lelkésszel, a pappal egyenértékű. Valójában azonban valami mást is takar ez a szó. Túl azon, amit egy lelkész végez. Mást is kell tudnia, mint amit a teológiai stúdiumok során elsajátíthat.
Akkor kezdtem én is megismerni, mélyen részt venni benne és végezni a lelkigondozást, amikor e cikk íróival közösen, néhány református, katolikus és baptista testvérünkkel együtt a Klinikai Lelkigondozók Ökumenikus Egyesületének (KLÖE) első lelkigondozói tréningjén vettem részt.
Kéthetente négy hónapon át az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben kaptunk lehetőséget a gyakorlatra, arra, hogy a klinikumban is megismerjük a lelkigondozást. Nem kevés pszichológus, pszichiáter dolgozik ott, foglalkoznak a pszichés eredetű betegségekben szenvedőkkel, ám ennek ellenére nekünk is helyünk volt az osztályokon.
Maga a képzés két fő részből állt: az osztályokon való munkából és a csoportos esetmegbeszélésből. Tehát a hagyományos ismeretátadó típusú képzéssel szemben ez egy gyakorlatorientált képzés volt.
Minden egyes hallgató jelentkezett egy-egy osztályra, ahol beépült az ott lévők közös világába. Együtt járhatott csoportfoglalkozásra, esetleg vizitre, minden alkalommal lelkigondozott beteget; természetesen beszélhetett a pszichológusokkal, orvosokkal, szociális segítőkkel is.

Sokféle emberrel találkoztam ott. Olyanokkal, akik mellett könnyű elmenni az utcán, a családban, anélkül, hogy észrevennénk a problémáját. Azt gondoljuk, nincs semmi nehézsége, ám egyszer mégis beveszi marékszám a gyógyszert, a pohárhoz nyúl, a droghoz folyamodik. Nagyon sokan azért kerültek oda, mert már nem tudták palástolni a nehéz, szenvedéssel teli életüket. Nem tudtak lábraállni és újraindulni egy haláleset után, nem tudták feldolgozni egy szeretett személy elvesztését. Nem volt kivel megbeszélni ezt és egyszercsak menekülni kezdtek önmaguktól.
A pszichés problémákkal küszködő betegeknek igazán szükségük volt a beszélgetésre. S mi ennek próbáltunk délelőttönként eleget tenni.

Egy lelkigondozó nem tesz mást, mint lehetőséget kínál egy beszélgetésre, meghallgatja a beteg őszinte, mélyről jövő érzéseit, más esetben a senki által végig nem hallgatott mániáit, félelmeit, szorongásait.
Szükségét érzik maguk a betegek is, hogy végre ne kezelésre kerüljön sor, ne történjék semmiféle terápia, foglalkozás, hanem egyszerűen csak kibeszélhessék azt, ami bennük van, valaki meghallgassa őket.
Szokatlannak tűnik ez a tevékenység ma még a kórházakban, a betegek körében. Egyik kliensem "lelkimicsodának" nevezett, mert még nem hallott erről a lehetőségről, a klinikai lelkigondozásról. Hosszú időnek kell még esetleg eltelnie, míg természetesnek veszik a kórházakban, a klinikákon azt, hogy az orvoson kívül valaki más is az osztályokon dolgozik, a betegek között forog. Ő nem a beteg fölé hajol, hanem mellette áll, időt szakít rá és elbeszélget vele. Megértéssel fogadja érzéseit, türelmesen hallgatja végig mondandóját, könnyeit elfogadja, megszorítja a kezét, képes akár együtt hallgatni vele, örül a sikereinek és megérti szomorú élményeit. Ez a "segítő beszélgetés" azonban nem azonos a baráti beszélgetéssel. Fontos kiemelnünk tehát, hogy mindez klienscentrikus és non-direktív, azaz a lelkigondozó odafigyel, együttérez a klienssel és visszajelzi, visszatükrözi annak érzéseit, meglátásait, gondolatait.
Nem egyszerű, nem könnyű ez a szolgálat. Ezt is tanulni kell, ehhez szükséges az a keret, amelyet a KLT biztosított. Az osztályokon végzett munka után hasznunkra vált az ökumenikus csoporttagok együttdolgozása, egymás segítése, amely az esetmegbeszéléseken jött ki igazán.
Nem egy hallgató érezte úgy egy beszélgetés után, hogy "esetnyomása" van: esetét feltétlenül el kell mondania a csoportban, hogy segítsenek neki, hogy kontrollálni tudja munkáját. Az esetmegbeszélések során egy-egy beszélgetést dolgoztunk fel, és valaki ekkor újra "eljátszotta" a beteg szerepét, kérdéseit, mondatait. Mindannyian belehelyezkedhettünk betegünk helyzetébe, hiszen így mi is "betegek lettünk" és társaink lelkigondozói problémáira is érzékenyen odafigyelhettünk. Könnyebben megértettünk egy-egy szituációt, a többiek meglátásai, észrevételei a továbbiakban tanácsokat, új lehetőségeket nyújtottak számunkra.
A tréninghez tartozott a jegyzőkönyv írása. Ez alapján tudtuk igazán meg, hogy kinek-kinek milyen kliense volt, milyen volt a beszélgetése, milyen észrevételei, érzései voltak a beszélgetések alatt. A jegyzőkönyvek segítségével mindenki belelátott a más osztályon történt esetekbe is.
A tréning alatt mindannyiunknak volt ún. szupervizori beszélgetése. Ezt Debrecenyi Károly István szupervizor vezette, amikor négyszemközt beszélgethettünk egészen személyes lelkigondozói problémáinkról.
Ez a képzés 60 órát ölelt fel, a lelkigondozói munkára való felkészülés azonban több időt, gyakorlást igényel. Ezt figyelembe véve, a KLÖE 480 órában határozta meg a képzés teljes időtartamát. Mi itt szeretnénk köszönetünket kifejezni a szupervizornak és segítőjének, Lengyel Pál OPNI kórházlelkésznek, akiknek tapasztalatai segítséget adtak munkánkhoz.
Érezve a képzés fontosságát és ez iránt való igényünket jelzi az is, hogy e sorok írása közben egy 40 órás intenzív hét keretében az Országos Kardiológiai Intézetben folytatjuk gyakorlatunkat, ahol ezúttal a szupervizor segítője Simonfay Ferenc evangélikus lelkész, a kórház lelkigondozója.

II. Személyközpontú pszichológia (Carl Rogers)
Megértés szempontjából fontosnak tartjuk, hogy főbb vonalakban bemutassuk a rogersi irányzatot, melynek szemléletéhez kapcsolódik a klinikai lelkigondozás. Ez a pszichológiai iskola a gyakorlatból, a tanácsadásból alakult ki, sokkal inkább stílust, szemléletmódot jelent, mintsem egy elméleti rendszert. Van ugyan némi ismeretanyag, módszer, amely gyakorlással elsajátítható, azonban a szubjektív élmények leírását fontosabbnak tartja, mint a tudományos elméleteket, ezért a fenomenológiai humanisztikus irányzathoz sorolják.

1. Elméleti megközelítés
A személyközpontú pszichológia abból indul ki, hogy "minden egyén önmagán belül olyan kimeríthetetlen erőforrásokkal rendelkezik, melyek révén megértheti önmagát, konstruktívan megváltoztathatja létezési módját és viselkedését és ezek az erők legjobban bizonyos kvalitásokkal rendelkező kapcsolatokban szabadulnak fel" (Szenes 11. o.). A humanisztikus felfogás szerint a személy törekszik a belső folyamatok egységesítésére és az önmegvalósítás elérésére.
Rogers optimista világnézetéből következik, hogy szerinte az ember alapvetően jónak születik, csupán a környezet hatására visz véghez destruktív dolgokat. A direkcionális (a fejlődés során meghatározó pozitív vonal) tendenciát lehet torzítani, gátolni, teljesen azonban nem pusztítható el, csak ha magát a személyt semmisítik meg. Tehát az ember önállósággal, kompetenciával rendelkezik saját életében.
Az emberi személyiséget nyílt rendszerként fogja fel, azaz benne természetes fejlődési lehetőséget lát, melyet növekedési modellnek nevezett el Rogers. A kliens a terapeuta segítségével, de tulajdonképpen magától indulhat el ebbe a jó irányba, hiszen az ember célja a tökéletes, autentikus működés.
Az énkép a saját magunkról kapott információból alakul ki a másokkal való kapcsolataink és saját értékelésünk folyamán, amely az ember teljes élményvilágának, egész létének központi tényezője; ez befolyással bír a világ észlelésére, értékalkotásra és a viselkedésre. Az énkép állandóan jelen van, még ha nem is mindig tudatos. Rogers feltételezi, hogy a kliens önmaga legjobb ismerője, ezért kizárólag a tudatos ismeretekkel dolgozik; az énkép torzulásával nem foglalkozik, mivel a cél: az ember önmagához való viszonyának rendezése. Lelki zavarok kialakulásának és fennállásának központi mozzanata az inkongruencia (Egymásnak meg nem felelés), melynek okai az énkép eltérése az énideáltól illetve az élménytől (tapasztalattól). Ez az eltérés erősítheti az énképet és zavar esetén a szervezet szükségleteinek kielégítésére törekszik, melyek szembekerülhetnek a tudatos vágyakkal. Freud szerint ez az elfojtás mechanizmusát indítja meg; Rogers azonban úgy véli, hogy ez nem következik be szükségszerűen, és nem is marad meg feltétlenül tartósan. Mindössze annyit mond, hogyha az inkongruencia túl nagy, akkor az elhárítás összeomlik és szorongás vagy más emocionális zavar keletkezik.

2. A terápia
A terápia tárgya, hogy az ember önmagához való viszonya vagy a belső lelki folyamatok átdolgozásra kerüljenek. Mint a szemlélete, Rogers terápiája is azon alapul, hogy a kliens önmaga legjobb ismerője és az ember általában képes saját problémái megoldására. A terapeuta feladata ebben segíteni a kliensnek, nem vájkál, kutat, kérdez, nem értelmez vagy moralizál, nem ítélkezik, hanem egyszerűen melléáll, kísér, mintegy facilitál, serkent. Amíg a pszichoanalitikus a páciens történetét elemzi, hogy feltárhassa a tünet hátterét és megtervezze a gyógyítás lépéseit, addig a terapeuta elsősorban a bizalom és a biztonság légkörét alakítja ki, "mindössze" a kliens érzéseit tükrözi vissza, nem csupán verbálisan, hanem mély átérzéssel, empátiával.
Rogers kiemeli a terapeuta három fő facilitáló tulajdonságát: az empátiát, a feltétel nélküli pozitív elfogadást és a kongruenciát.
Az empátia segítségével lehetséges a helyzetet belülről, a problematikus ember oldaláról nézni anélkül, hogy a terapeuta ezáltal elveszítené önmagát vagy saját magát vinné bele a másikba. Ezt az empatikus megértést a személyközpontú pszichológusok különféleképpen alkalmazzák. Egyesek szerint jelezhetünk verbálisan, mellyel a beszélgetést úgymond direkt módon mélyíthetjük; másrészt azonban a mozdulatokra, testhelyzetekre, nonverbális attitűdökre reagálhatunk nonverbális válasszal. Néhányan hangsúlyozzák, hogy a beszélgetés során olyasmit kell megragadni, amit a kliens tudatosan érez és közölni kíván; a kevésbé konzervatívak a kliens tudatának éppen a szélén lévő dolgok finom érzékelésére teszik a hangsúlyt. Magát az empátiát ma a pszichoterápiás kezelés egyik eszközének tekintik a legtöbben, Rogers azonban úgy véli, hogy ez "önmagában gyógyító erő".
Fontos a meleg, bizalmi attitűd, a feltétel nélküli pozitív elfogadás, amelyben elfogadjuk a klienst úgy, ahogy ő az adott pillanatban jelen van. A terapeuta nem marad semleges, hanem egyértelműen a kliens mellé áll. A pszichoanalízis érzelem- és indulatmentességet hirdet, mert mindkettő zavarhatja a kommunikációt és - maga a pozitív vélekedés is - torzítást idézhet elő. Rogers a feltétel nélküli elfogadásra irányuló szükségletet minden ösztönnél erősebbnek ítéli meg; ennek kielégítése során válnak feleslegessé a védekező mechanizmusok és nyílik meg az út a mélyebb rétegek felé.
A terápia folyamán meghatározó a terapeuta őszintesége, hitelessége, melyhez magasszintű önismeretnek kell kapcsolódnia és így alakul ki a kongruencia (egymásnak megfelelés), azaz "a terapeuta valódi, személyes kapcsolatba kerül kliensével . minél jobban el tudja fogadni azt, ami benne végbemegy és félelem nélkül azonosulni tud érzelmei teljes komplexitásával, annál kongruensebb" (Rogers, 183. o.).
Ez a három facilitáló tulajdonság természetesen csak akkor hatékony, ha eljut a kliens belső világába, ha ő maga is érzékeli ezeket és képes rájuk válaszolni: élményeiben és viselkedésében változást létrehozni.
Rogers a beszélgetés "vonatkozási keretében" a jelennel foglalkozik. Az analitikusok a múlt feltárásán keresztül a traumatikus élmények átdolgozásával, másképpen történő újraélésével gyógyítanak, itt azonban a leginkább előtérben lévő problémákon dolgoznak, amely ugyan kapcsolatban lehet egy korábbi - múltbeli - eseménnyel, de a kliens új módon tapasztalhatja meg önmagát a problémás területen.
A terápia során valódi párbeszéd alakul ki, hiszen minden közlésre van válasz és az érzelmek visszatükrözésével gátat vet az analitikus szabad asszociációs gyakorlatnak. Az analitikus rávezeti a pácienst, hogy nehézségei valamilyen tudattalan konfliktusban gyökereznek és ezek után igyekeznek ezeket hatékonyabb módú viselkedéssé átdolgozni. A személyközpontú terapeuták gyakorlatában a visszatükrözés révén válik a probléma nyilvánvalóvá, amely a klienst elgondolkoztatja, aki kezd fokozatosan felelősséget érezni önmagával szemben, kezd "beállítódni" hatékonysága fokozására. Egyesek ezt önnevelésnek, re-edukálásnak nevezik. A kliens nem azonosul a terapeutával, hanem az kísérője, társa ebben a "növekvő folyamatban".
A terapeuta tehát kerüli a direktivítást, kérdezést. Különösen hosszabb terápia esetén fontos, hogy az előre- és hátralépések tisztázódjanak, melyben meghatározó az önvizsgálat és a személyes én megélésének tudatosítása. A folyamatosan fennálló kérdést, érzést ki kell fejezni; az ellenállást, esetleges negatív érzéseket nem kell átdolgozni, a terápia általában hagyja, hogy mindez megszűnjön. Megjegyzendő, hogy a terapeuta érzéseit, mint a saját érzéseit közölje és ne a másik emberről szóló meglátásként fejezze ki!

3. Értékelés
Hosszú idő telt el, amíg a pszichológia, a lélek tudománya, levált a filozófiáról és annak "spekulatív" gondolatait a lélekről a mérésekben maghatározott tudományos vizsgálat tárgyává tette. Freudnál és követőinél tér vissza az a gondolat, hogy az érzelmi zavarok, deviáns viselkedések mögött lelki problémák figyelhetők meg. Rogers túlhaladja ezt: maga a személy kerül a középpontba.
Az értékelés elsődleges szempontja jelen esetünkben a lelkipásztori lelkigondozás. Magát a szemléletet lehet kritizálni, azonban fontos, hogy a módszer segítő oldalát munkánkban hasznosítani tudjuk.
Lelkipásztori szemszögből elsődleges az ember Istenhez való helyes kapcsolata. Ebben természetesen helyet kap az ember önmagához való helyes viszonya is, amit mi szeretünk egy kicsit elhanyagolni (az önismeret nem csupán bűnismeretet jelent). Rogersnél azonban ez a kiinduló pont és ide is érkezik meg; nem vesz figyelembe olyan nem emberi, kívülálló tényezőket, amelyek szintén befolyásolhatják az ember viselkedését vagy énképét. (A pszichológusok egyébként is kritizálják őt azért, mert az ember viselkedésének okait nem elemzi kimerítően.) Ezt a személyközpontú megközelítést sokszor párhuzamba állítják a Fromm által leírt vallásos humanizmussal, "amennyiben a humanisztikus vallás teisztikus, Isten az ember által élete során kiteljesítendő saját képességek és nem a felette uralkodó erő és dominancia jelképe" (Fromm 35. o.).
Az identitásunk megtalálása döntő tényező minden ember életében, azonban az önmegvalósítás és kiteljesedés túlhangsúlyozása már talán a mai, nyugati kultúránk terméke. Ezért is kritizálják sokan a rogersi "nem baj, hogy csinálod, csak csináld nagyon" megközelítést; bár ő hangsúlyozza, hogy elsődleges célja az egzisztencialista felelősség kialakítása. Ezt azonban kevésbé lehet elfogadni úgy, hogy terápiájában nem veszi figyelembe a kliens környezettel szembeni esetleges ellentmondását, ugyanakkor erősen megkérdőjelezhető az is, hogy az ember valóban kizárólagos ismerője-e önmagának.
A fejlődés direkcionális tendenciájának elképzelését sem lehet elfogadni egyértelműen, hiszen a személyiség fejlődésében a környezet csupán az egyik tényező, mely más dolgokkal (pl. öröklődés) a folyamatos egymásrahatásban, egymásnak meg/nem/felelésben fejtik ki hatásukat. Érdekes ellentmondás ez Rogersnél: míg a fejlődésnél környezetelvűséget hirdet, addig terápiájában csak magára a személyre figyel, környezetétől függetlenül.
A lelkigondozás során olyan helyzetbe kerülünk, melyben az emberek szeretnék megosztani gondjaikat, problémáikat. Van, aki konkrét, kézzelfogható választ vár, van, akinél a probléma kimondása elegendő megoldás. Mindenféleképpen fel kell vállalnunk, hogy az ember nem képes minden esetben gondjait önállóan megoldani.
Amit megtanulhatunk a rogersi módszertől, az a bizalom légkörének kialakítása, az empátia, a pozitív elfogadás és a kongruencia a beszélgetés során. Fontos felismernünk, hogy a moralizálás, dogmatizálás, általánosítás megnehezíti a másik ember mellé állást. Kérdés, hogy lehetséges-e teljesen nondirektívnek maradni egy beszélgetés során, illetve szükség van-e ennek szigorú megtartására. Annyi azonban bizonyos, hogy értékeket, normákat nem tudunk átadni addig, amíg azok a másik számára nem váltak belsővé.
Követnünk kell azt az elvet, hogy "szeresd felebarátodat, mint magadat", tehát a lelkipásztornak is szükséges az önvizsgálat, önismeret, hogy "félelem nélkül azonosulni tudjon érzelmei teljes komplexitásával", ezeket fel tudja vállalni és feszültségeit, konfliktusait mindennek fényében próbálja meg feldolgozni, megoldani.
Terápiás szempontból a visszatükrözés módszere nem biztos, hogy önálló értékkel bír, de lelkipásztori gyakorlatunkban a segítés egyik megfelelő eszköze lehet. A feltáró beszélgetés már szakembert kíván, mi azonban hozzájárulhatunk ahhoz, hogy a problémákra jobban odafigyelve, emberi tragédiákat kerülhessünk el.
A folytatásban (mely a későbbiekben jelenik meg) szeretnénk gondolatainkat megosztani arról, hogy ez a tréning és elmélet miként válhat élővé, hogyan segíti lelkigondozói alapállásunkat a gyülekezeti és speciálisan a kórházlelkészi szolgálatban.

Felhasznált és ajánlott irodalom
Szenes A.: Igen. Élmények és töprengések Carl Rogers személyközpontú pszichológiájáról. Relaxa 1992
Rogers, C.: A terápiás kapcsolat: a jelenlegi elméletek és kutatások. In: Pszichoterápia. Gondolat, Budapest, 1981. 181-196. o.
Atkinson-Atkinson-Smith-Bem: Pszichológia. Ozirisz -Századvég, Budapest, 1994
Buda B: Az empátia - a beleélés lélektana. Gondolat, Budapest, 1980
Klein S.: A kliensközpontú pszichoterápiáról a kultúrák közötti kommunikációig. In: Személyiségfejlesztés II. Csoportélmények, külföldi iskolák. Tatabánya, 1989. 41-70. o.
Mérei F.: Freud fényében és árnyékában. Interart, Budapest, 1989. 211-228. o.
Fromm, E.: Pszichoanalízis és vallás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995
Faber, H.- Van der Schoot, E.: A lelkigondozói beszélgetés lélektana. HID 1990
Axline, V. M.: A segítő beszélgetés H. Faber és E. van der Schoot nyomán. HID 1987