14. KLÖE Tudományos Ülés
---------------
15. KLÖE Tudományos Ülés
---------------
16. KLÖE Tudományos Ülés
---------------
17. KLÖE Tudományos Ülés
---------------
18. KLÖE Tudományos Ülés
---------------
19. KLÖE Tudományos Ülés
---------------
20. KLÖE Tudományos Ülés
|
14. KLÖE TUDOMÁNYOS ÜLÉS - BESZÁMOLÓ
2006. MÁJUS
"De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek..." /Ézs. 40,31./
A fenti ige valóságával érkezhettünk, léptünk az idei ülés korántsem könnyű határ-területeire, pontosabban az elköszönés, gyász és lelkigondozás témakörébe.
Az ülést Debrecenyi Károly István az egyesület elnökének, Erdész Zoltán Dunakeszi alpolgármesterének, valamint Balogh Miklós a Dunakeszi Református Gyülekezet gond-nokának köszöntője nyitotta meg.
Ezt követően a baleset okozta veszteség élethelyzeteit idézve mutatta be, orvos és lel-kigondozó együttműködését Dr. Csepregi Gyula az Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet osztályvezető főorvosa és Dr. Egri László kézsebész - lelkigondozó. Ahogyan az acut, hirte-len jött baleset során számos veszteséggel -végtag elvesztése, szeretett személy elvesztése, lelkiismeret nyugalmának elvesztése, szervadományozás, öngyilkosság- kell a betegnek és hozzátartozójának szembenéznie az idő szorításában, éppúgy lehet ez az orvos-lelkigondozó közös munkájának érintődése és célja: időt teremteni az érintetteknek ezekben a helyzetek-ben. Ahol az idő nem hosszúságban, hanem mélységben és magasságban mérhető. Ennek egyik összetevője a rossz hír közlésének mikéntje, ahol a reakció kiszámíthatatlan, s birkózunk a tehetetlenséggel és a magunk érintettségével egyaránt. Túl azon alapelv megvalósításán a találkozások során, hogy igazat mondani és lépésről - lépésre haladni, tudatosan lehet készülni ezekre a közlésekre a lelkigondozóval. Hiszen a beteg azon igénye valós, hogy mindent őszintén megmondjanak és adjanak reményt. Ezen kérés hiteles teljesítéséhez szükséges a különböző szakemberek védett környezetben való együttgondolkodása. Míg Angliában a nővér feladata, hogy találkozót szervezzen az orvos és hozzátartozó között külön helyen, addig hazánkban a családtagok számos új sebet kapnak, míg az orvos a sérülttől oda tud érni hozzájuk. S ezzel egy újabb közös pontot érintettek az előadók, hogy a megfelelő információ gátja lehet az irreális félelmeknek, amelyhez úgy is hozzásegítheti a beteget és családját a lelkigondozó, hogy kérdezésre bátorítja őt az orvostól, állapotára vonatkozóan. A halállal való szembesülés során a gyónás lehetőségének megteremtése, és a fájdalomcsillapítás megbeszélése az orvossal ismét az a terület, ahol a két szakember a betegért még nagyon sokat tehet. Nem egyszerű a szervadományozás során a hozzátartozókkal való találkozás s a lelkigondozó más világra nyithatja fel az érintettek szemét.- hallhattuk az esetekkel gazdagon illusztrált előadásban.
A lelkigondozó jelenlétét a hospice-teamben a spiritualitás vezérfonalán haladva gondoltuk végig Debrecenyi Károly István klinikai lelkigondozó, szupervízorral. Abban a szakmai térben, ahol a testi-lelki-szellemi és szociális támogatás magában hordja spiritualitást, mely azon igény megjelenése, hogy életünk végső kérdéseit megértsük. A spiritualitás hív és kötelez lelkigondozói jelenlétre a teamben, aki az élet ezen pillatanának tanúja, hiszen a halálnak nincsenek pillanatai. Feladata, hogy a team tagjai közt ébren tartsa azt a nézetet, hogy spiritualitása minden embernek van és növekszik. Azt a kegyelmi pillanatot őrzi, támogatja, a lelkigondozó, amelyben mindez felszínre jöhet. A team minden tagjának érzékenynek kell lennie erre, hogy értesítse a lelkigondozót aki segítséget tud nyújtani ezen a ponton, mert tudja, hogy van, számol vele. Egyik ilyen bizalmon, tapintaton, türelmen megérett mondat így hangzott: "Hogyan fog Isten várni?" Hogyan szeretné? -kérdezett vissza a lelkigondozó. S ennek nyomán születhetett meg a közös úrvacsoravétel a családdal. A betegek nem kész válaszokat várnak, hanem jelenlétet, amiből több válasz lehet. Ezzel a példával pedig elénk került a spiritualitás harmadik valóságát az előadó így fogalmaz-ta meg: összeköt és átölel lelkészt és lelkigondozót, ittmaradókat és előremenőket, akkor, ha megértjük amit a haldoklók mondani akarnak.
A hospice - teamből Markó Vera szociális munkás és gyásztanácsadó gondolatai nyomán a gyászcsoport adta keretek között kereshettük a lelkigondozás feladatait. Abból kiindulva, hogy a lelkigondozó azon a veszteséghalmon, amit a betegség és gyász jelent hogyan talál fogást. Elsőként a bizalomépítés, a szempontja került szóba az érintettek felé, hogy kompetensek a saját életükben, hiszen ez az, amit a veszteség magával vitt. Az önkép újra megfogalmazásában is sokat tehet a lelkigondozó, a fizikai teendőkön át egészen a szerepekhez való felnövésig megváltozott élethelyzetekben. Az idő, a következő összetevő a gyászban amivel számolni kell, ami ilyenkor megnyúlik, nem számít, amelynek a rítusok adnak keretet. A veszteségek megélése magával hozza az értékrend változásokat is, külsőt - belsőt egyaránt. A hiányában járó ember éppannyira bezárt ajtó, mint amennyire nyitott a spirituális válaszok felé. Mindezzel számolva s mindeközben biztonságot kell nyújtanunk a gyászolóknak, hogy megtartom, hogy hitem szilárd, hogy elfogadom azt, aki ő ebben a helyzetében. Ismernünk kell magunkat, vakfoltjainkat és hogyan bánunk ezekkel a kísérés során. A teamben dolgozás segít annak megfogalmazásában is mi a normális a gyászban, de hasznos a csoport abban a vonatkozásban is, hogy a gyászóló mögül elvesztek a közösségek, rítusok, ami otthon nem születhet meg annak a csoport teret ad, kereteket. Megálltunk egy pillanatra azon kérdésnél is mennyire lehet a lelkigondozó őszinte? Szabad-e sírni? Akkor, ha az azt fejezi ki a veszteséget átélt felé, mellette vagyok, átélem a helyzetét. Mindezek lezárásaként a csoportok elérhetőségéről, segítséget nyújtó levelezőprogramról hallhattunk, ahová az érintettek fordulhatnak.
Ez az előadás is, ahogyan a többi válaszokat és újabb kérdéseket vetett fel a résztvevőkben, amelyekre az adott időkeretben próbáltunk választ adni.
Találhattunk válaszokat Vásárhelyi Melinda kiselőadásában a feltámadásba vetett hitről elmélkedve a lelkigondozásban, melyet a lelkigondozó jelenléte hordoz, amit ebből magában megértett, megérlelt. Újra felelevenedett a rítusok és liturgia fontossága Káposztássy Béla tapasztalai nyomán az idősek között, és az ökumené jelentősége is mindebben. Dr. Porubszky Tamás pedig egy általa kísért élet továbbformálódását osztotta meg velünk. Palotás Rozina találkozásai nyomán a haldoklót elkülönítő félelmet keltő paravánokat a remény pillanatává tette, a Szent tiszta megjelenésévé, ahol egyértelmű a folytatás.
Végül Dr. Faragó Artúr számolt be a Váci Egyházmegye önkénteseinek munkájáról.
A nap folyamán magunkra ismerhettünk, felelevenedtek saját szeretteink az előadások alatti sóhajainkban, és szakmailag is kaphattunk válaszokat arról a hogyanról, amit az öröklétbe lépő ember kísérése jelent. Nem a halál pillanatában vagyunk jelen velük, hanem az élet pillanatainak megajándékozott tanúi vagyunk, ahol minden embernek másként van jelen ugyanaz az Isten.
Kulcsár Zsuzsanna
evangélikus lelkész - Balassagyarmat
titkár, klinikai lelkigondozó |
